Ziher | Havi Tuti Kultúrtipp zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Film Rovat logó

Megjelenés dátuma: 2011. szeptember 07. szerda

Őseposz

A majmok Bolygója: Lázadás
amerikai sci-fi, 106 perc, 2011, r: Rupert Wyatt

Szöveg: Wágner Gábor

Majom csak egy van, őt pedig úgy hívják: King Kong. Minimum 30 éve tartja magát e tétel, merthogy nagyjából azóta nem készült épkézláb Majmok bolygója film – a tíz évvel ezelőtti próbálkozást inkább hagyjuk. Ám most fordulni látszik a kocka: a legfrissebb filmes verzió majmai, élükön Caesarral, King Kongból papírrepülőt hajtogatnának – már ha ő lenne az ellenség, s nem mi, a csupasztestű rokonok, az emberek.

Pierre Boulle 1963-as regénye a sci-fi egyik éke, alapmű, ami már több mozis feldolgozást is megért. Ha végignézzük az eddig elkészült, az idei változattal együtt összesen nyolc filmet, és a regényt is olvastuk már, azonnal szembetűnik, hogy bár az alapsztori ott figyel mindegyik verzióban, egy dolgot elhagytak a mozisták, ami pedig Boulle regényének egyik fontos, meghatározó eleme: a szatirikus látásmódot. Az összes filmváltozat halálosan komolyan meséli el a majmok kontra emberek mesét.

Az első (és máig a legjobb) filmes verziónak azonban nem tett rosszat a komolyság, sőt, épp a drámaiságának köszönhetően ütött igazán nagyot. Az alig 5 évvel a könyv megjelenése után, Charlton Hestonnal a főszerepben leforgatott mozi többek között a sokkoló záróképsorai okán került be a filmklasszikusok sorába. Ahhoz a gyomorba vágó végső jelenthez pedig nagyon is szükséges volt, hogy a film véresen komoly legyen. 1981-ig még öt folytatása készült a 68-as változatnak, jó alaposan kibontva és kitágítva ezzel a majmok bolygójának univerzumát. A filmek hangvétele változatlan maradt, ám a minőségük már erősen hullámzó volt.

Aztán 20 évvel később jött a 2001-es remake, ami maradt a komoly vonalon, amit az alkotó team sötét és ijesztő képekkel próbált még hatásosabbá, még súlyosabbá tenni, de csupán egy tipikus hollywoodi darab lett a végeredmény: a lenyűgöző látványvilág maga alá temette a sztorit. Egy színes és szagtalan, egyszer nézhetős, kicsit üres filmet kaptunk. Amivel nem is lett volna baj, elvégre jóval nagyobb filmes kudarcokkal is szembesültünk már, csakhogy ennek a feldolgozásnak nem más volt a kreatív feje, ráadásul a rajongás pozíciójából, mint a sajátos képi világgal és látásmóddal megáldott, kitűnő rendező, Tim Burton.

Az idei változathoz egy pályája elején álló angolt, a korábban mindössze egy filmet rendezett Rupert Wyattet kérték fel, aki viszonylagos kezdősége ellenére egy magabiztos, kimondottan erős, szórakoztató, látványos, izgalmasan elmesélt és az érdeklődést végig a maximumon tartó filmet tett az asztalra. És bár ő sem kért Boulle szatirikus látásmódjából, hanem maradt a kőkemény drámázásnál, filmje mégis reménykedésre ad okot: a 68-as klasszikus erejével ugyan nem bír, de már majdnem olyan jó, mint az. Wyatt és csapata nem tett mást, mint egy manapság bevált sémát követett: újra kezdte a sztori elmesélését, előállt egy eredettörténettel, és ehhez visszakanyarodott egészen a gyökerekig, amikor még nem voltak intelligens majmok, csak a vesztükbe rohanó, a saját egójuktól megrészegült emberek és gyanús állatkísérletek. Amik persze az intelligens majmok felbukkanásához vezettek.

A minden ízében – történetmesélés, színészvezetés, színészi játék, képi világ – profi filmes szakmunka a 0 pontról indítja a mesét, ami a majmok megokosodásán keresztül (mint ahogy azt az alcíme is jelzi) a lázadásig tart. Wyatt filmje olyan, mint egy tévésorozat szimpatikusan nagyvonalúra hangolt, tökéletes bevezető (vagy esetleg beetető) filmje: nemcsak benne van a nagyreményű folytatás(ok) lehetősége, de mást el sem tudunk képzelni. Különben lázadunk.



 

{likeit}

.

.