Ziher | Havi Tuti Kultúrtipp zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Fotó rovat logó

Az eltűnő létezés nyomában

  • leading: Nick Brandt
  • szerző: Szöveg: Pelikán Viktória
Megjelenés dátuma: 2011. november 03. csütörtök

Sokan vélik, hogy a hetedik művészeti ág, vagyis a filmművészet az, amely teret és időt egyszerre megjelenítve a leghűbben képes visszaadni az emberi érzelmeket és ábrázolni a környező világot. Mégis gyakran lesz úrrá rajtam egy-egy mai szélesvásznú szuperalkotás megnézését követően „a kevesebb néha több” utáni vágyakozás és szívesen veszem, ha nyugisabb környezetben fogadhatom a világból rám zúduló impulzusokat.

A némafilmek világát ugyan hátrahagytuk, de szerencsére még mindig itt van számomra a fotográfia, mint olyan közeg, mely szintén többé-kevésbé hűen ábrázolja korunkat, mégis akár csöndben is elmélázhatok egy-egy alkotás mondanivalója felett. Mielőtt magamba roskadva az öregedés legbiztosabb jelének vélném mindezt, örömmel tapasztalom, hogy érzéseimmel – legalábbis egy bizonyos aspektusból – még egy elismert videóklip-rendező, Nick Brandt is azonosul. Hiszen ő is a fotózásban találta meg azt a képi kifejezésmódot, melyért még – az ütős és technikailag „überelhetetlen” speciális effektek világát hátrahagyva – a filmezésnek is búcsút mondott.

A 90-es évek elején még sikeres videóklip rendezőként jegyezte a brit fotóst a szakma. Majd Kelet-Afrikába utazott, hogy ifjú éveim egyik emlékezetessé vált zenei opuszának, Michael Jackson Earth Song című dalának igen látványos klipjét leforgassa. Ez a munka hozta el számára a fordulatot szakmai karrierjében és rövidesen küldetéstudata a díjnyertes videóklipek rendezői székéből egy Pentax 67II objektívje mögé terelte.

Nick Brandt fekete-fehérben fotóz. A táj szépségét a fény-árnyék játékok, az árnyalatok alkotta dinamizmus adja és nem a természet színpompás világa. A fekete-fehér megjelenítési mód lehetne pusztán a dokumentarista fotóriporter eszköze vagy szolgálhatná a drámai hatás fokozását, de ő más okból tárja elénk e gyakorlatilag monokróm vizuális világot...

Fotóin az állatok úgy pózolnak, akárcsak a XX. századi szalonok vagy dédszüleink fényképalbumainak porlepte felvételein a századelő embere: konok tekintetű asszonyok, nemes arcélű férfiak, a fotó kedvéért pózba merevedett családok és még megannyi más tipikus alakja e letűnt kornak. Mindez pedig oroszlánok, gorillák vagy éppen bivalyok képében, mintha egy régmúlt idő modellcsapata mutatná profilját a kamerának vagy nézne szemközt vele. Nick Brandt pedig épp ezzel a hatással kívánja felébreszteni szunnyadó erkölcsi érzékünket. Célja, hogy még időben észbe kapjunk és cselekedjünk a kihalásra ítélt fajok és környezetük megmentéséért, hogy „jelenlétük” továbbra is jelen és ne múlt idő legyen.

Brandt nem használ teleobjektívet. Vallja, akárcsak számos nagy elődje, hogy igazán jó felvételt, mely a leglényegesebbet, vagyis a képen szereplők lelkét is közvetíti, nem lehet több száz méterről készíteni, csakis úgy, hogy egészen közel férkőzünk fotónk „tárgyához”. Nick nem akarja szenzációssá tenni a hatást további állatok hozzáadásával vagy a képen szereplők „klónozásával” az utómunkák során. Azt adja vissza, – persze azért némi photoshoppal „feltuningolva” – amit ő maga is látott a felvétel készítésekor. Nem keres drámai témákat, az állatokat puszta létezésükben örökíti meg. Hatásvadászattól mentes felvételei pedig így éppen a lényegre irányítják figyelmünket: az ábrázolt állatoknak a puszta létük az, ami veszélyben forog.

Brandt kizárólag Afrikában készíti felvételeit, melyeket három kontinens (Amerika, Európa és Ausztrália) nagyvárosainak galériái sorra mutattak be az elmúlt években. Trilógiába rendezett fotógyűjteményének harmadik albuma várhatóan 2013-ban jelenik meg.

További Nick Brandt felvételeket találunk a fotós hivatalos oldalán.

 

{likeit}

.

.