Ziher | Kétheti Kultúrális Kínálat zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Xo Bisztro

  • leading: Belvárosi hűha érzés kulináris kifinomultsággal
  • szerző: Szöveg: Sárdi Olga
Megjelenés dátuma: 2011. január 24. hétfő

Mindig irigyen csodálkozva néztem azokat az éttermeket, amik az árkategóriájukhoz nem passzoló környezetben, vagy parkolásra teljesen alkalmatlan helyen is boldogan dübörögnek. Ezért jártam megilletődötten a Rosensteinbe, amíg húsmentesnek nem szolgálták fel az angolszalonnás lecsót, és csettintettem az Olimpiára, hogy nahát, szuterénben, kötöttpulcsi boltok szomszédságában is lehet olyat enni adni és úgy, hogy aztán azt mindenképpen el kelljen mesélni. De hozzájuk képest is halmozottan hátrányos helyzetűnek számít a Xo Bisztro, aminek megközelítéséhez nem csak a Károly körút bitumenhegyeit kell kicselezni, levegő nélkül megtenni a taxiból a bejáratig tartó öt métert, hogy a piroshetes kátrányfelhőjét ne tüdőzd le, de meg kell barátkozni a gondolattal, hogy az ablak melletti asztaloktól egy kínai kifőzdét fogsz bámulni egészen a kávéig. Elszánás kell hát ahhoz, hogy az ember a Xo-ba menjen, hacsak nem a kettővel mellette lévő vegyi áru boltban dolgozik, de akkor meg megint nem jár a Xo-ba. Bonyolult a világ.

XO Bisztro

A Bisztro olyan kicsit, mint amikor a Smaragd románcában a puszta közepén egy szökőkutas, átriumos, ősfás villát rejt a nagy vaskapu. Belépsz, és elkap a hűha érzés. A Xo-ban az ízlés, a kifinomultság ott rezeg a berendezésben, az étlapban és a főpincérben (teremfőnök, tulajdonostárs? - elnézést bármelyikért), aki százhuszonnyolcadszor is kedves határozottsággal magyarázza el a Ház történetét a Pannónia szállótól eddig a szürkehideg januárig, úgy festve elénk az előrelátó két századdal előtti tulajdonosokat, akik a szállodák közt először bevezették a központi fűtést, a liftet (villanyos felvonót) és az udvart befedő télikertet, hogy nemhogy nem uncsizunk, hanem az állunk esik le, és követeljük, hogy még, még. Hogy a konyha lényegét, a sous-vide technológiát is úgy meséli el, hogy közben nem válik tenyérbe mászó kulinárnácivá, az már egyenesen varázslat.

De enni jöttünk, az ördögbe, ide nekünk a sáfrányos hallevest és a grillezett kecskesajtot padlizsánkrémmel, a báránycsülköt füstös lencsemártással és a pisztrángot fényezett zöldségekkel és rákmártással. Jön is már, jön, jön. Az előétel és a leves finom, rendben van, az elegáns talán a legjobb szó rá, nagyon könnyű, nagyon szép, elképesztő, hogy már egy szépen rendszerezett adag galambbegysalátától is többnek érzi magát az ember, mint amikor bejött az ajtón. Ott figyel benne a rákocska, a háromféle hal, a marseillei kikötőillat, ohlálá. De aztán. El kell mondanom valamit, mély, nagy titok ez. Meg vagyok vadulva a friss rozmaringért. Megeszem nyersen, hússal, tésztában, de kiszedegetem kicsit megpirult, olívaolajas állapotában a sütő aljáról is, ha nem látja más. Így amikor a konyha felé nézve azt láttam, hogy helyre malacpörzsölővel égetik direkt illatosra a szegény kis barira tűzdelt fűszernövényt, engem már kilóra megvettek. Egy cseppet sem, de tényleg egyáltalán nem csodálkoztam már ezután azon, hogy a bárány omlik, gyün le a csontról, ahogy csontról báránynak gyünnie kell, hogy a fényezett zöldség tényleg fényes, a borsóhéj és a répacsíkok egymást szeretgetik a pisztrángos tányérban, és az egészet körülölelő rákmártás pont nem túl sűrű, pont nem túl domináns, nem akar ő több lenni, csak egy szolid kis tremoló, aminek az a feladata, hogy a háttérben, csöndesen támogassa ezt a csodálatos összhangot. Bocsánat, teljesen elérzékenyültem. Itt kérem, jól főznek, nincs mit tenni, kedvesek és szépek. De - mondok magamnak - nem csaptok ti engem be, visszajövök napvilágnál, megnézem a déli menütöket, és akkor majd jól lelepleződtök, kibújik a szög a zsákból. És nem. Mondjuk nem tudom, mi történt volna, ha a halragus gnocchi helyett a csirkecomb filét választom rizibizivel, amire azért komoly volt a késztetés. Így viszont, mikor a sáfrányos burgonyakrémleves után letoltam a tengerihalas gombóckákat, ahol a hal fehér volt és könnyű, mint aki még visszakészül a tengerbe, a gnocchi nem fojtott, hanem szépen rásimult a szájpadlásra, ízbombákat lőve ki magából, mielőtt végleg garatirányt vett, és a meglepetés csokiszószos rizskochot, kevesebb, mint ezerötért, megbékéltem a gondolattal, hogy lett még egy kedvenc éttermem. Ha a Rákóczi úton, hát ott.

www.xobistro.hu/hun/nyito.html