Ziher | Kétheti Kultúrális Kínálat zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Flódni mellett suhanó Duna

  • leading: Dunapark Kávézó és Étterem
  • szerző: Szöveg: Sárdi Olga
Megjelenés dátuma: 2011. január 24. hétfő

A társasági kávéivásban legkevésbé a kávé a lényeg. Ha igazán kávét akarunk inni, menjünk el Rómába egy kisvendéglőbe, ahol minden pincért Luiginak hívnak, vagy üljünk ki Dél-Portugáliában, Faroban az óceánpartra, bámuljuk a vizet lábujjközbevágós strandpapucsban, nézzük el, hogy annyit kapunk a csészében, mint egy ristrettomakett, és érezzük meg, hogy ez bizony más, nagyon más, valami olyan, amilyenünk nekünk sose lesz.

Viszont nekik meg sosenem lesz Eszterházyjuk, Rákóczitúrósuk és Dobostortájuk, és nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. Nem tudják, milyen egy flódni mellől nézni a zajló Dunát és nem érzik, mit tudhat egy környék, ahol kétszáz méteren belül lakott Aczél György, Major Tamás, Gábor Miklós és Kazimir Károly. Ha délen kávét isznak, akkor ott kávéivás van, ha Pesten ugyanerre készülnek, ott biznisz lesz vagy randi, rég nem látott ismerős nyögvenyelős szóvaltartása maxfélórán át, vagy időhúzás laptopot bámulva, amíg megint történik valami.

dunapark

Érdekes, vannak helyek, ahol jó ezek közül bármelyiket csinálni, és ez például a Dunapark. Mert a Dunapark egy olyan kávéház, amilyennek egy kávéháznak lenni kell, és amilyennek Kellér Andor szerette: azért jó, mert az ember nincs a szabad levegőn, de mégsincs otthon. Fotelek, szép lámpák, impozáns sütispult, korrektül csíkozott latte macchiato. Csak krémesből vagy hatféle, a konzervatívok a klasszikra esküsznek, szerintem a világnak haladni kell előre, éljen a Dunaparkos spec változat, vagy a Napóleon krémes, esetleg a gesztenyés. És végre kézzel ehetem a tetejét, mert már nagy vagyok. Flódniügyben pedig mély tisztelettel tekintek arra, akinek először eszébe jutott, hogy meggyet is lehet bele tenni.

Étterem is a Dunapark, persze, de kávéház ő, olyan, amilyenre annak idején a kávéházakat kitalálták. Helyes, nem bántóan attraktív pincérlányok, megbízható, szigorúan mosolytalan pincérek, fontoskodó vendégek. Nem lennék meglepve, ha minden pártnak és kétmilliárd feletti vállalatnak lenne egy szigorú beosztása, hogy középvezetőtől felfelé milyen munkanapokon ki mikor képviselteti magát a Pozsonyi úton, és parkol a sarkon az akadálymentesített járdaszakaszra. De fura módon ez a szorosrahúzott nyakkendős csapat teljes békében elvegyül a környékbeli tűzpirosrúzsos múltidéző nénikkel, csitcsetelő kismamákkal és a későharmincas laptopos próbálkozókkal, akik órákon át ülnek komoly arccal egymással szemben, folyamatoasan az: átküldjem / átküldöm szavakat mormolva.

Mert itt van az, hogy majdnem mindegy, milyen a kávé, mert igaziból itt lenni jó, bejönni, körülnézni, élni, beszélgetni, világot megváltani, kibeszélni ki kivel, ki kivel mióta nem, és tényleg megvette vagy eladta, és egyáltalán most mit képzelnek ezek, és régen minden jobb volt. És hogy közben álcázzuk magunkat egy melanzzsal?