Ziher | Kétheti Kultúrális Kínálat zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Zene Rovat logó

Régi korok, új köntösben

  • leading: Eli Reed, Caro Emerald, Max Raabe, Wanda Jackson
  • szerző: Szöveg: Horváth Annamari
Megjelenés dátuma: 2011. január 26. szerda

Amikor először felmerült a ZIHER gondolata azon gondolkodtunk, mitől lehetne ez az ajánló más, mint a többi. Zenei ajánlók, blogok tucatjait találjuk a neten, melyek az aktualitásokkal, újonnan kijövő albumokkal foglalkoznak. De mi van akkor, ha nincs elég időnk, ha egész nap rohanunk, ha már régen nem tudjuk tartani a tempót az új megjelenésekkel, ha nemhogy az ideiek, de még a tavalyiak is újnak hatnak? Na itt jövünk mi a képbe! Amellett, hogy törekszünk az érdekes újdonságok bemutatására, szeretnénk olyan már működő zenekarokat, előadókat is bemutatni, akiket lehet, hogy nem játszanak unásig a kereskedelmi rádiók, de nagyobb figyelmet érdemelnek, mint amit kapnak. Nem riffekről, gitárkezelésről, technikákról szeretnénk írni, hanem arról, milyen hatással van ránk egy dal, mitől indítja be a napunkat, miért énekeljük üvöltve a kocsiban, miért kopik le a CD lejátszónkról a repeat gomb és miért kínozzuk magunkat őrjítően szomorú dalokkal egy szakítás után.

Ha már a múltba való visszatekintésnél tartunk, rögtön nézzük is meg, hogyan épül be a múlt a jelenbe, anélkül, hogy ódivatú vagy elcsépelt lenne. Hál’ Istennek a zenei „recycling” rendszere jól működik, nem dobunk ki mindent az ablakon, nem akarjuk feltétlenül feltalálni a spanyolviaszt és néha a régiből sikerül valami különlegeset, egyedit, újat kihozni.

Eli Reed – Come and Get It! (Come and Get It!, 2010)

Eli ReedElnézve ezt a kisfiús arcú énekest, hibátlan szabású bokalengő nadrágjában és kötelező jelleggel hátradobott sérójával olyan, mintha a hatvanas években járnánk. Eli „Paperboy” Reed nem is tagadja, a hasonlóság nem véletlen. A hatvanas-hetvenes évek soul hangzásából ihletet merítő ifjú titán felvállaltan kelti új életre a korszak elfelejtett vagy kevésbé értékelt előadóinak zenéit, hisz mint mondja: „A soul a huszadik század igazi popzenéje”, ami mind a mai napig hatással van rá.

Gyermekként, zenekritikus apja lemezgyűjteménye révén ismerkedett meg a soul, R&B és gospel stílusjegyeivel, váltogatva Chuck Berry, Buddy Holly, és a The Coasters korongjait. Reed zenei képzésében az igazán meghatározó momentum az volt, amikor apja egy Ray Charles gyűjteménnyel lepte meg, amit egy nyár alatt rongyosra hallgatott. Hangszeres tanulmányait szájharmonikával indította, próbálkozott a szaxofonnal, de akkor figyeltek fel rá először, amikor egy középiskolai ünnepélyen megmutatta, hogy hangja is van.

A zöldfülű Reed 18 évesen már hetente ötször játszott különböző klubokban, ahol megismerkedett olyan zenészekkel, akik támogatták és inspirálták a későbbiekben. Ebben az időben kapta „rikkancs” becenevét is nagyapja sapkája után, ami nélkül ki sem lépett az utcára.

Végül a chicagói egyetemen kötött ki, bár itt is inkább a zenének, mint a tanulmányainak szentelte az idejét. Bostonba visszatérve megalapította saját zenekarát a True Loves-ot és két független kiadású lemezt hozott tető alá, a Sings Walkin' and Talkin' and Other Smash Hits!-et és a Roll With You-t.

2009-ben a MOJO magazin a legjobb felfedezett díjára jelölte, s végül 2010-ben, a brooklyn-i klubok és vasárnapi templomi szereplések után, az átütő sikert is meghozta harmadik lemeze a Come And Get It!, amelyen többek között pimaszul tanácsokat osztogat, hogyan is kell manapság „bepasizni”. A recept rém egyszerű, nem kell a duma, fogd és vidd! Saját tanácsát követve ő is hasonlóan bánik velünk, nem bonyolítja túl a dolgokat, elvisz minket egy olyan party-ba, ahol a gondtalanság, a pörgés, a ritmus alapozza meg a hangulatot, ahol képesek vagyunk kiszakadni a hétköznapokból, ahol mindenki táncol és a buli végeztével, mindenki elégedetten sétál el a naplementében.

 

 

Caro Emerald – A Night Like This (Deleted Scenes from the Cutting Room Floor, 2010)

Caro Emerald2007 májusában a holland Caroline Esmeralda van der Leeuw, ismertebb és lényegesen könnyebben kiejthető nevén Caro Emerald egy telefonhívást kap, melyben felkérik, hogy ugorjon be valaki más helyett és énekelje fel a „Back It Up” című számot. A jazz tanszakon végzett lány nem mond nemet és ennek a véletlennek köszönhetően, el is indul zenei karrierje.

Emerald annyira megszerette a számot, hogy saját repertoárjába is betette, s amikor egy évvel később az amszterdami tv-ben is elénekelte azt, érdeklődő e-mailek és telefonok tucatjai futottak be a stúdióba. S bár a Bridget Jones-ból jól tudjuk, hogy egyesek egész életükben képesek egy számból élni, Caro nem akart közéjük tartozni, ezért barátaival elkezdett dolgozni egy önálló lemez anyagán.

Debütáló albuma a Deleted Scenes from the Cutting Room Floor 2010-ben jelent meg és a „Back It Up”-al 27 héten át vezette a holland slágerlistát, megelőzve ezzel Michael Jakson, Thriller című számát.

A harmincas-negyvenes évek jazz klubjaiba, tánctermeibe kalauzoló Caro Emerald a swing, mambó, rumba és tangó elemeit állítja csatarendbe és a régi stílusokat nemcsak szolgaian lemásolja de meg is újítja. Ő egy modern kori díva, megközelíthetetlen szívtörő, kacér, tüzes, de érzékeny.
A nagyzenekarral kísért 12 dalos album mi másról is mesélhetne, mint férfiakról, nőkről, csábításról, csalódásról és ezek variációiról. Nem lehet igazán komolyan venni, mégis elcsábít naiv bájával, pihe-puha illúzióival. Aki szereti az életteli, önfeledt, boldog békeidőket idéző dallamokat, nem fog csalódni. Caro Emerald nem akarja megváltani a világot, csak szórakoztatni szeretne, de csak és kizárólag maximális profizmus mellett.

 

 

Max Raabe – Sex Bomb (Palast Revue, 2003)

Raabe

Először hallgatva Max Raabe-t, csak annyit kérdeztem: Ez valami vicc? Nos, igen, az. A zenei humor tökéletes megtestesítője. Nem letűnt korok dalait öltözteti új ruhába, hanem új dalokat helyez az általa szeretett húszas-harmincas évek légkörébe.

A 62-es születésű német énekes és zenekara, a Palast Orchester tavaly a Művészetek Palotájában is fellépett és koncertjüket hasonló siker kísérte, mint New Yorkban vagy Berlinben.

Mint annyian mások, az éneklést Raabe is a templomi kórusban kezdte, majd harmadikosként Wagnert és Beethoven-t hallva elhatározta, hogy operaénekes lesz. 20 évesen Berlinbe költözött és elkezdte konzervatóriumi tanulmányait, melynek költségeit hol fűnyírással, hol takarítással fedezte. A komolyzene mellett, a húszas-harmincas évekért rajongó Raabe, 1986-ban konzervatóriumi barátaival megalapította saját zenekarát és a bolhapiacokat járva, archívumokat böngészve, megszállottan kutatta a kor dalait, filmjeit, hogy mind zenei hangzásukban, mind megjelenésükben minél autentikusabbak legyenek.

1987-ben léptek fel először, 2004-re már 400 számmal rendelkező repertoárjuk volt, teltházas koncerteket adtak a Carnegie Hall-ban, és jegyeikért kígyózó hosszú sorokban álltak a Fifth Avenue-n.
Kezdetben csak német nyelvterületen voltak népszerűek de később a Tom Jones, Softcell és Britney Spears számok szalonzenekari átdolgozásai meghozták a nemzetközi sikert. A zenekar nemcsak hangzásában, de megjelenésében is hű a XX. század elejéhez. Koncertjeiket látva-hallva egy orfeum vendégeivé válhatunk, s Raabe, a konferanszié szerepében fürdőzik. Hátrafésült haj, frakk, tökéletes megjelenés. Jellegzetes orrhangján, rövid, ironikus tőmondatokkal, vezeti fel a dalokat, néha-néha kikacsintva a közönségre, beavatva őket valamiféle közös titokba.

Különleges, kicsit különc zenekar ez, akik minden modorosságuk ellenére, képesek hitelesek és szerethetőek maradni, akár leporolt régi slágerekről, akár újraértelmezett popdalokról van szó, előadásaikat az időtlenség és az elegancia jellemzi. Gyanítom, Marilyn Manson is ezért hívta meg a zenekart 2005-ös esküvőjére.

 

Wanda Jackson - Shakin’ All Over (The Party Ain’t Over 2011)

Wanda JacksonEz a Jack White (The White Stripes), mint producer nevével fémjelzett album valószínűleg sikerre van ítélve és hasonlóan a Loretta Lynnel folytatott közös munkához, ez a lemez is bizonyítja, hogy nemcsak a húszéveseké a világ. Akár hetvenen túl is lehet valaki energikus, izgalmas és olyan zenei tényező, akivel jó, ha számolunk.

Ennek a hatalmasra tupírozott, fekete hajú nőnek a rekedtes hangján, akit Bob Dylan kirúzsozott atombombának nevezett, mit sem fog az idő. Ma is ördögi, energikus, fogva tart és nem ereszt.

Az oklahomai születésű, most 73 éves gitáros-énekes, akit egyszerűen csak a Rockabilly Királynőjeként emlegetnek és valaha Elvis-szel is randizgatott, úttörőnek számított a rock and roll női előadói között. Legnagyobb sikereit az 50-es 60-as években aratta, ötvözve a rockabilly, a country és a blues elemeit.

Esetünkben, White remek érzékkel nyúlt a lemez anyagához, új tüzet és frissességet adva neki, a legjobbat hozva ki belőle.
Az album nyitódala a Johnny Kidd & The Pirates féle ’Shakin’ All Over már megadja a kezdő lökést, elkap minket, és mi egyre többet akarunk. Még, még és még! És Jackson folytatja 11 számon át, míg azon kapjuk magunkat, hogy jár a kezünk-lábunk, a hangerő pedig vészjóslóan közelít a szomszédunk tűréshatára felé. Előkerülnek olyan dalok, mint Bob Dylan Thunder on the Mountain-ja vagy Amy Winehouse You Know I'm No Good-ja és kezdjük kapiskálni, hogy miért is került be Wanda 2009-ben a Rock and Roll Hírességek Csarnokába.

Jackson albumát hallgatva a nagymamám jut eszembe, aki egyszer a koráról beszélgetve csak annyit mondott: „Mancikám, én belül még mindig fiatal vagyok, csak senki nem veszi észre”. Bár vádoljanak szentimentalizmussal, én Wandában és a nagyiban is látom azt a csitrit, aki a tükör előtt állva épp a szombat esti party-ra készül, izgatottan rendezgeti a ruháját, fekete szemceruzájával vastagon kihúzza a szemhéját, és vérvörös rúzst ken az ajkára.
Na, és amit ők már tudnak és reményeim szerint mi sem felejtünk el: The Party Ain’t Over, vagyis a bulinak még nincs vége.

 

.

Tovább a kategóriában: « Fény-árnyék játék