Ziher | Kétheti Kultúrális Kínálat zene, film & színpad, fotó, könyv, képző & forma, és konyha rovattal, érdekes cikkekkel.

Film Rovat logó

„Ember a felvevőgéppel”

  • leading: Beszélgetés Török Ferenc filmrendezővel
  • szerző: Szöveg: Bartyuk Gábor
Megjelenés dátuma: 2011. február 15. kedd

Török Feri (fotó: Wavrik Gábor)

A farsang és a filmmustrák időszaka van, már csak néhányat kell aludni és kiderül, hogy hova is „megy” az a bizonyos arany szobrocska, az Oscar. Amerikában nemsokára a film ünnepe lesz, az amerikai filmé. Öntudatos, önérzetes nép, büszkék a filmjeikre, a filmiparukra, sőt a filmművészetükre, meg is ünneplik évente óriási felhajtással. A filmesek megérdemlik az elismerést, a nép meg a show-t. Évtizedes hagyomány szakad meg nálunk: ilyenkor szokták megrendezni a Magyar Filmszemlét is, a magyar film ünnepét, ahol az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó film lehetne Török Feri új mozija, az Isztambul. Habár mostanában sajnos még nem láthatjuk, leültünk egy beszélgetésre a Moszkva tér és a Szezon rendezőjével.

Ziher:
A főiskolai felvételi utolsó körében volt egy vizsgafilm, aminek a forgatásán történt veled egy nagyon szerencsés találkozás, ez hogy is volt?

 

TF:
Rég volt. Épp a Margitszigeten forgattuk a felvételi-filmet 1995 nyarán, akkoriban ott lakott Marco Ferreri is az egyik szállodában, Budapesten forgatta utolsó filmjét. Pont kilépett a kapun, amikor egy lövöldözős jelenetet vettünk. Egy vörös lány véresen feküdt a fűben, én el voltam foglalva, mi legyen a kép, hova tegyük a kamerát, teljesen magamba voltam fordulva; ugye utolsó körös felvételi film, körülbelül az életem múlott rajta… Akkor odajött Ferreri egy barna köpenyben, az Ápiszban dolgoztak ilyenben régen az öreg szakik, lehet, hogy Gucci volt vagy Armani, nem tudom, de nagyon furcsán nézett ki. Eszembe nem jutott volna, hogy ő a Marco Ferreri. Odaküldött egy tolmácsot, hogy neki az a vörös hajú nő, aki ott agonizál a virágágyásban, kellene egy filmszerepre, mert ő is éppen itt forgat filmet. Odafordultam, ráfókuszáltam, és ott állt Marco Ferreri.

Mondtam neki, nagyon szívesen kölcsönadjuk neki a színésznőt, ha elvállal egy kisebb epizódszerepet, mert éppen kell egy szemtanú a következő jelenetben, aki megállapítja, hogy meghalt a lány. Pár perc múlva ott állt a kamera előtt, konstatálta a halál beálltát, mondott egy mondatot „Elle est morte!”- vagy valami hasonló, és távozott. Levetítettem a filmet a felvételin, mindenki le volt nyűgözve, csak az érdekelte őket, hogy hogyan sikerült Marco Ferrerivel forgatni, aztán már nem is a filmről beszéltünk, hanem arról, hogy lehet ekkora mázlija valakinek, hogy besétál a vizsgafilmjébe Marco Ferreri. Ott ült a Makk, a Jancsó, a Szabó, a Herskó meg a Simó, ők felvételiztettek, számukra Marco Ferreri és a Nagy zabálás óriási dolog volt...

 

Ziher:
Nem vonta rád túlzottan a figyelmet az osztályodban ez a sztori?

 

TF:
Elfelejtettük hamar. Ezerrel a munkára koncentráltunk már a legelejétől.

 

Ziher:
Simó Sándor osztályába kerültél, ez is szerencse volt?

 

TF:
Hatalmas szerencse volt, talán még a Marco Ferreri sztorinál is nagyobb. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan osztály, amelynek gyakorlatilag minden tagja nagyjátékfilmet forgathatott. Ilyen nem volt előtte 30 évvel és azóta sincs. Hét osztálytársam volt: Miklauzic Bence, Pálfi Gyuri, Hajdu Szabolcs, Groó Diana, Erdélyi Dani, Fischer Gábor, Fazekas Csaba.

 

Ziher:
Milyen tanár volt Simó?

 

TF:
Jó ember volt és nagyon tudott történetet mesélni. De ő nemcsak tanár volt, hanem az akkori legsikeresebb stúdió, a Hunnia vezetője is. Nem a filmkészítés ideológiáját tanította, nem moralizált, hanem teljesen praktikus dolgokat tudott. Azt képviselte, hogy mindenki legyen különböző, mindenki forgasson egyéni hangú filmet. Sosem akarta, hogy olyan filmeket csináljunk, mint ők egykor, viszont rengeteget tanultunk arról, hogy hogyan tudjuk elérni azt, hogy ez összejöjjön, mik ennek a sajátságos bozótharcnak, már a magyar filmkészítésnek az érvényes szabályai, vagy szabálytalanságai… Az első filmem premierjét, a Moszkva tér mozi bemutatóját már nem élhette meg, de a filmet látta és büszke volt rá.

 

Ziher:
Ez volt a diplomafilmed is, úgy tudom, hogy valamiféle „Így jöttem” filmet várt tőled?

 

TF:
Nem feltétlenül ez volt a feladat, például Pálfi Gyuri teljesen másfélét csinált. De tény, hogy Simó az „Így jöttem” – típusú filmet nagyon hiányolta az akkori palettáról, sokszor emlegette, hogy nagyon kellene egy friss generációs mozi, amire a fiatalok kíváncsiak. El kell tudni mesélni egy mai 25-30 éves gyereknek, hogy ki is ő, mit tud, honnan jön, mire emlékszik. Az volt a jelmondata: „Azért élsz, hogy elmeséld”.

 

Ziher:
Azóta is minden filmedben vannak önéletrajzi elemek.

 

TF:
Ez valóban innen jön, ebből a tanításból, de ezek az önéletrajzi elemek folyamatosan transzformálódnak. Egy adott film történetében már sohasem konkrétan enyémek ezek az élmények, hanem már a szereplőké. Az Isztambulban is lesz ilyen, de talán most távolodtam el leginkább a valóságtól.

 

Ziher:
Azt olvastam valahol, hogy az első három filmed egyfajta trilógiának is felfogható, ez nagyon erőltetett gondolat? Tudatosan építed az életműved, vagy így alakul?

 

TF:
Nyilván tudatosan próbálom a játékfilmjeimet egymás után fűzni, van hatással az előző a másikra, de közben sok felkérés van, amikor teljesen másféle filmet várnak el tőlem, illetve várok el magamtól - ezek adaptációs televíziós filmek leginkább -, s ezek később szintén hatással vannak a filmes gondolkodásomra. Igen, ráaggatták, hogy az első három trilógia, egy korszakot biztosan lezárt a harmadik. A hármas szám sokszor valamilyen egységet jelent.

 

Ziher:
Az Isztambul szervesen kapcsolódik ehhez?

 

TF:
Nem igazán. Az előző nagyfilmem, az Overnight például egy brókersrácról szólt, bele lehet ugyan látni engem, meg a generációmat, de csak nagy áttételekkel. Egy pesti juppiról szólt, az  egyén kríziséről a gazdasági válság összefüggésében. Volt a környezetemben ilyen, de nyilván nem velem történt meg, tehát nagyon nem önéletrajzi film. Az Isztambul forgatókönyvében sokkal több önéletrajzi elem van, de a főszereplő nem egy fiatalember lesz. A szemszög most először nem egyes szám első személy, ebben a történetben epizodista vagyok.

 

Ziher:
Most fejezted be az utómunkáit.

 

TF:
Igen, most jöttem haza, Amszterdamban vágtunk és Dublinban hangoztunk, zenéltünk, fényeltünk.

 

Ziher:
Miért nem itthon?

 

TF:
Mert koprodukciós film és ilyenkor ott kell elkölteni a pénzt, ahonnét kapod.

 

Ziher:
Nehéz így dolgozni, koprodukcióban?

 

TF:
Egyre inkább csak így lehet. A producereknek nagyon nehéz összehozni és a rendező sem ajándékba kapja, de tény, hogy sokszor nagyon megkönnyíti a munkát. Rengeteg persze a kompromisszum, nem dolgozhatsz az osztálytárs hangmérnökkel, akivel jól ismeritek egymást, sokáig úgy volt, hogy török operatőrrel kell dolgoznom, végül Garas Danit, az operatőrt sikerült megtartanom. Mindennek ellenére ez az egyetlen útja az európai filmkészítésnek, meg kell tanulni nemzetközi szinten érdekes témákat elmondani, nemzetközi stábbal dolgozni, csak így van esély filmesnek maradni manapság errefelé.

 

Ziher:
Három gyerek apukája vagy, a munka miatt hónapokig voltál külföldön, hogyan tudtad összeegyeztetni a családdal?

 

TF:
Kéthetente repkedtem, ha a produkció nem fizette, akár magam is megvettem a fapados jegyet vagy ők jöttek ki hozzám, persze, hogy hiányoztak. De örültem a lehetőségnek és ők is örültek, hogy dolgozom, ráadásul akkor még úgy tűnt, hogy a gázsimat is megkapom, de ez még sajnos várat magára…

 

Ziher:
Az Isztambul mikor lesz látható?

 

TF:
Befejeztük. A labormunka van hátra, amit Magyarországon csinálnánk, de összeomlott a filmalapítvány, nincs, aki a producer felé vállalt tartozását kifizesse. S míg a produkció tartozik a stábnak, addig nem lehet a filmet bemutatni, per pillanat ez a helyzet. Most megyek épp a produceremhez, hogy mik az új hírek, napról napra változik az állás. Itthon legkésőbb szeptemberben szeretnénk bemutatni, külföldön talán már korábban.

.