Swing, jazz, latin és sok más finomság

Egy Citroen reklámnak köszönhetően még azok is ízelítőt kaphattak a Pink Martini zenéjéből, akiknek a név hallatán nem ugrik be kiről is beszélek. A „Je ne veux pas travailler” (Nincs kedvem dolgozni) című dallal tették le névjegyüket az igényes easy-listening – nu-jazz – lounge asztalára, rögtön begyűjtve ezzel egy „Év dala” és egy „Év felfedezettje” jelölést is.

A politikusi ambíciókat is dédelgető, Harvardon végzett, zongorista, Thomas M. Lauderdale az adománygyűjtő kampányok kiábrándító zenei felhozatalát látva-hallva alapította meg az oregoni, 12 tagú “kis zenekart” 1994-ben, majd hamarosan megnyerte magának a szintén a Harvardon végzett China Forbes-t. A magukat zenei régészekként aposztrofáló formáció, lelkesen és elkötelezetten gyűjti és fedezi fel a világ különböző kultúráinak dallamait és ritmusait, hogy aztán azt újraformálva, átgyúrva modern hangzást kölcsönözzön azoknak.

A negyvenes-ötvenes évek romantikus hangzásvilágához visszanyúló zenekar egymás mellé terelgeti a jazz-t, a swing-et, a latinos ritmusokat és hamar kiderül, hogy tökéletesen megférnek egy társaságban.

A Pink Martini-vel egy bohém világkörüli út részesei lehetünk. Az egyik pillanatban egy riói samba parádén találjuk magunkat, a másikban egy párizsi táncterem parkettjén lejtünk, míg később egy nápolyi kikötőben sírunk a nagy ő után. Ez a zenei gazdagság és sokszínűség a zenekari tagok multi-kulturális hátterének is köszönhető, hiszen mindannyian több nyelven beszélnek és képzettségüket is a világ különböző részein szerezték. Találunk köztük Miles Davis-szel együtt tanult harsonást, 15 nyelven éneklő énekesnőt, Peruban nevelkedett ütőst vagy éppen mandarinul beszélő csellistát.

A szinte folyton úton lévő zenekar, 1997-ben debütált Sympathique című lemezével, amit azóta további négy saját gondozású (Heinz Records, nevét a zongorista kutyájáról kapta) stúdió album követett, legutóbb 2010-ben, Joy the World címmel.

A Pink Martini-t biztos kézzel emelhetjük le a polcról akkor is ha utazunk, ha főzünk, ha takarítunk vagy ha vasárnap reggel még visszabújunk az ágyba egy kicsit lustálkodni. Zenéjük kifinomult, játékos, könnyed, olykor-olykor melankolikus, de összességében mindig reményt keltő és optimista. Az a fajta zene, amit ha meghallunk, egész nap nem megy ki a fejünkből, dúdolgatjuk, zümmögjük, énekeljük, sőt az elvetemültebbek, mint én, még egy kis pörgés-forgást is megengednek maguknak.

Lauderdale egyszer úgy nyilatkozott: „Ha az ENSZ-nek 1962-ben lett volna házi zenekara, remélhetőleg a Pink Martini lett volna az.” Nos erre aligha derül fény, de azért én adnék rá egy voksot, az tuti.

.